Interjú Vég Katalinnal, a Salva Vita Alapítvány ügyvezetőjével
„Példakép vezetők” rovatunkban egy olyan személyt mutatunk be, aki 28 éve dolgozik fogyatékos emberekkel. 16 éve vezeti hazánk egyik legrégebbi, fogyatékos embereket támogató civil szervezetét, mindennap azért és azon dolgozik, hogy minél több fogyatékos és megváltozott munkaképességű ember jusson munkához és tudjon önállóan élni.
Ő Vég Katalin, a Salva Vita Alapítvány ügyvezetője.
Ladics Viktória (LV): Kata, elöljáróban kérlek, segíts megérteni: mi a különbség a fogyatékos és a megváltozott munkaképességű fogalom között?
Vég Katalin (VK): A megváltozott munkaképesség egy jogi kategória. Mondhatjuk, hogy az számít megváltozott munkaképességűnek, akinek papírja van róla. Nem minden fogyatékos ember kapja meg ezt a minősítést. Tehát nem minden fogyatékos ember megváltozott munkaképességű és nem minden megváltozott munkaképességű ember fogyatékos. Ha valakinek tartós betegsége van, akkor ő nem fogyatékos, de könnyen lehet, hogy megváltozott munkaképességűnek számít a munkaerő-piacon.
LV: A Te utad hogyan vezetett a fogyatékossági területre?
VK: Kacskaringósan.
Nagyon nehezen tudtam eldönteni, hogy mit szeretnék csinálni. Azt tudtam, hogy könyvelő nem akarok lenni, mert anyukám az volt. Az egyetlen izgalmas példa előttem az egyik nagynéném volt, aki külkereskedőként dolgozott és állandóan külföldön volt. Ez megtetszett, ezért külker szakközépiskolába mentem. Onnan már szívesen mentem volna másfele, de az az iskola eléggé behatárolta a lehetőségeimet. Így kerültem a Marx Károly Tudományegyetemen külgazdasági szakra. Már az első évben láttam, hogy ez nem nekem való.
Egyedül a nyelvtanulás tetszett, ezért szerettem volna nyáron, külföldön javítani a nyelvtudásom, de pénzem nem volt. Az egyik csoporttársamtól tudtam meg, hogy Németországban van olyan lehetőség, ahol fogyatékos fiatalokra kell vigyázni egy lakóotthonban. Mivel fizettek minden költséget és még zsebpénzt is kaptam, kimentem önkéntesnek a nyári szünetre.
Az első találkozásom a 30-40 korombeli, halmozottan fogyatékos fiatallal sokkoló volt. Konkrétan elakadt a lélegzetem és azt éreztem, hogy nem bírok ott maradni. Másnap haza akartam indulni, de még reggelizni azért lementem. A reggelinél egy értelmi sérült lány, aki egyébként nem tudott beszélni, kézen fogott és elvitt sétálni a kertbe, mindent megmutatott.
Akkor tapasztaltam meg először, hogy kapcsolatba lehet velük lépni, még akkor is, ha nem beszélnek. Ez kíváncsivá tett, így mire visszamentem a sétából meggondoltam magam, és maradtam. Ez a 2 hónap nagyot fordított rajtam. Megéreztem, hogy van ehhez affinitásom, jól meg tudom értetni magam velük.
Hazaérve már tudtam, hogy fogyatékos emberekkel szeretnék foglalkozni. Szerencsémre pont akkor indult itthon újra a szociális munkás képzés, ami előtte évtizedekig nem volt. Azonnal jelentkeztem és így párhuzamosan végeztem a két egyetemet.
Emellett minden nyáron jártam ki külföldre, hasonló helyekre. Itthon pedig bekapcsolódtam önkéntesként egy fogyatékos gyereket nevelő családokat támogató alapítvány munkájába, így évközben sokat voltam velük.
Mondhatjuk, hogy ezen a területen ragadtam.
LV: Hogyan találtad meg a Salva Vitát?
VK: Azt a hölgyet, aki alapította a Salvát, egy korábbi munkakapcsolatból ismertem, ahol nagyon jó barátok lettünk. Amikor ő már látta, hogy el fog innen menni, akkor elkezdtünk beszélgetni. Én akkortájt akartam szülés után visszatérni a munkaerőpiacra. Mivel szívügyem ez a terület, jó ötletnek tűnt, hogy idejöjjek.
LV: Mi ebben a Te személyes küldetésed?
VK: Mindig is valami értelmes dolgot szerettem volna csinálni. Itt érzem, hogy tudok segíteni, ami számomra fontos. Ráadásul mindent, amit korábban tanultam – szociális munka, szociálpolitika, közgazdaságtan, nyelvek – nagyon jól tudom használni az alapítvány vezetőjeként. Közben pedig rengeteg szeretetet, pozitív energiát, visszajelzést, örömet kapok.
LV: Kívülállóként nem tűnik a legkönnyebb területnek.
VK: Nem is az. De nem az a legnagyobb nehézsége, hogy fogyatékkal élő emberekkel dolgozunk, hanem maga a civil szervezeti lét, ami itthon sokszor kilátástalan küzdelemnek tűnik.
LV: Attól függetlenül, hogy ez egy alapítvány, azért közben ez egy szervezet is. Hogyan álltál ennek az élére?
VK: Én munkatársnak érkeztem, és amikor két év múlva felkértek vezetőnek, akkor pont olyan helyzetben volt az Alapítvány, hogy nem tudtam nemet mondani. Soha nem voltak vezetői ambícióm, nem készültem erre, nem voltam felvértezve azzal a tudással, hogy ezt jól tudjam csinálni. Ösztönösen vágtam bele, így egy csomó baklövést is elkövettem. Nem volt sima út. Most sem az.
Tudom, hogy a vezetővé válást is lehet tanulni, de mivel itt nem volt lehetőség arra, hogy vezetői tréninget vagy coachingot kapjak, mindent a saját bőrömön tanultam meg.
LV: Ha ennyire nehezen indult, akkor mi miatt nem adtad fel a vezetői munkát?
VK: Maga a feladat és az Alapítvány annyira vonzó volt, és annyira szerettem csinálni, hogy eszembe sem jutott, hogy feladhatnám. Idővel pedig belejöttem. Van bennem kíváncsiság és egy folyamatos tanulási vágy. Minél többet tudok egy területről, annál magabiztosabb vagyok. 2006 óta valahogy visz a flow magával.
LV: Mit csinál a Salva Vita Alapítvány vezetője?
VK: Még nem mindig azt csinálja, amit szerintem csinálnia kéne. Sokat dolgozunk a kuratóriumi tagokkal és a kollegákkal közösen azon, hogy minél hatékonyabban, professzionálisabban működjön az alapítvány. Én úgy látom, hogy ez egy soha véget nem érő fejlesztési feladat.
Az Alapítvány működőképessége, szakmai tartalma, fenntarthatósága a fő felelősségem. Feladatom, hogy pénzügyileg stabil, szakmailag megbízható, szervezetileg pedig egy olyan hely legyen, ahova szívesen jönnek dolgozni az emberek. Ezen belül aztán milliónyi feladat van. A legfontosabb, hogy valóban segíteni tudjunk azoknak, akikért az alapítvány létrejött. Hogy az ő szükségleteikre tudjunk mindig reagálni.
LV: Hogy néz ki a napi munkátok? Mit csináltok?
VK: Nagyon sok mindent. Nekem itt még nem volt két egyforma napom.
Pályázati projektjeink vannak, aminek a keretében foglalkozunk a megváltozott munkaképességű ügyfeleinkkel és/ vagy foglalkozunk a munkáltatókkal, akik hajlandók őket foglalkoztatni.
Zajlik az ügyfélforgalom az irodában és a terepen, vagyis a munkahelyeken. Felmérjük, felkészítjük az ügyfeleket, segítünk az álláskeresésben, elhelyezkedésben. A kollégáim járnak ki a munkahelyekre velük. Vagy azért, mert már felvették őket és segítenek a betanulásban és beilleszkedésben, vagy azért, hogy kipróbálhassák magukat egy igazi munkahelyen.
Vannak tananyag- és módszertani fejlesztéseink is.
Sokat járunk ki cégekhez tréninget tartani vagy auditot végezni azért, hogy ők minél megfelelőbben tudják fogadni a fogyatékkal élő munkatársakat, mivel azt gondoljuk, hogy egy munkahelyen a fogyatékos munkatársakat valójában csak az ott dolgozók tudják integrálni – mi ezt a folyamatot tudjuk támogatni, de csak egy rövid ideig vagyunk jelen. Az a feladatunk, hogy mindkét felet felkészítsük arra, hogy az inklúzió, az ő együttműködésük hosszú távon sikeres legyen.
Több nemzetközi együttműködésben is benne vagyunk. Sokat tanulunk a partnereinktől vagy közösen dolgozunk ki anyagokat.
Ezen felül feladatunk a társadalmi szemléletformálás is. Ezért kiemelten fontos, hogy hogyan kommunikálunk, miként mutatjuk meg a programjainkat, milyen üzeneteket viszünk a világ felé.
LV: A terepmunkából Te mennyire veszed ki a részedet?
VK: Én terepen főleg a munkáltatókkal vagyok kapcsolatban. Viszont nem szeretnék az ügyfelektől sem elszakadni, ezért két dolgot megtartottam. Az egyik, hogy kéthetente klubfoglalkozást tartok nekik, a másik, hogy megyek velük nyaralni.
És van egy-két ügyfél, akiknek én vagyok a tanácsadója, az ő ügyeiket viszem folyamatosan.
LV: Ha valakit felvettek egy adott munkára, akkor elengeditek a kezét?
VK: Nem, semmiképp. A munkánknak fontos része az utókövetés is. Sokszor kell segítenünk, mert ezerféle dolog történhet az életükben. Ráadásul most nő fel egy generáció, akiknek végigkísértük a munkavállalását. Az ő életük elérkezett arra a pontra, ahol az önálló lakhatás vált a legfontosabb kérdéssé. Egyre többen vannak olyanok köztük, akiknek idősek, betegek a szüleik, esetleg már meg is haltak. Ha nem tudnak önállóan élni, akkor bekerülnek egy nagylétszámú intézménybe, amit mindenki igyekszik elkerülni. Most szeretnénk felépíteni egy olyan rendszert, ami az önálló életvitelüket támogatja. Ez pl. egy új irány most a tevékenységükben.
LV: Nagyon innovatívak vagytok? Honnan jönnek ezek az ötletek?
VK: A Salva Vita kezdetektől úttörő volt itthon és ez a szellemiségünk, kvázi örökség, azóta is megmaradt. Szeretjük is, mert izgalmas dolog új dolgokat kitalálni, meghonosítani, főként, ha látjuk az értelmét és eredményét is. Visszatérve az eredeti kérdésre, hogy honnan jönnek az ötletek: a fogyatékos emberek régen tömegintézményekben éltek, nem XXI. századi körülmények között, elzárva a világtól, régi kastélyokban, kúriákban, a városoktól távoli helyeken. A 90-es évek elején indult el itthon a lakóotthon program. Egy mozgalom volt, amit fogyatékos gyermeket nevelő anyukák és szakemberek indítottak. Nagy dilemma volt anno, hogy ilyen lakóotthonokat hozzon létre az Alapítvány, vagy valami más területre fókuszáljon.
Az alapítónk akkoriban egy tanulmányútra ment Amerikába, ahol már akkor is dolgoztak fogyatékos emberek a nyílt munkaerőpiacon. Személyesen látta, hogy az edzőteremben egy értelmi fogyatékos néni törölgeti a súlyzókat. Ez itthon akkoriban teljesen elképzelhetetlen volt. Ezen élmények hatására úgy döntött, hogy elindítja itthon a fogyatékos emberek munkaerőpiaci integrálását, ami egy hiánypótló, úttörő ötlet volt akkor.
Rövid idő alatt azonban felismertük , hogy az értelmi sérült fiatalok az iskola elvégzése után nem állnak készen arra, hogy belépjenek a munkaerőpiacra. Ezért kifejlesztettünk egy felkészítő programot a számukra. De az is gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a munkáltatók sem álltak még készen az ő fogadásukra, ezért elkezdtünk olyan szolgáltatásokat kidolgozni, amelyek megkönnyítik a cégeknek a megváltozott munkaképességű munkatársak befogadását, a velük való együttműködést
Ahogyan látod, folyamatosan hozza az élet a feladatokat, szükségleteket, amire mi reagálunk, és így sok új, korábban nem létező szolgáltatást, programot indítunk el.
Persze elébe is megyünk a dolgoknak. Én például rendszeresen járok külföldi konferenciákra és külföldi partnerszervezetekhez. Figyelem, hogy ott milyen módszerek, programok működnek. Sok ötletet hoztunk már haza, amik itthon nagy újdonságnak számítottak. És szondázzuk is a célcsoportunkat, a szülőket, hogy mire lenne szükségük.
Hitvallásunk, hogy „ahány ember, annyiféle”, ezért soha nem tömegmegoldásokban gondolkodunk. hanem az egyedi igényekhez igazodunk rugalmasan. Minden szolgáltatásunk személyre szabott.
LV: Így jött a Szeglet ötlete is?
VK: A Szeglet egy előre menekülés volt.
Mivel az utóbbi években nagyon átalakult a finanszírozásunk, ma már nem tudjuk csak pályázati forrásokból működtetni az Alapítványt, mint régen. Ki kellett találnunk valamit, ami vállalkozási bevételt hoz, hogy a tevékenységünk fenntartható legyen.
2020 februárjában, épp a Covid-19-járvány kirobbanása előtt 1 hónappal nyitott meg társadalmi vállalkozásunk, a Szeglet Közösségi és Rendezvény tér, amit egy nemzetközi pályázati forrásból hoztunk létre. Ez nyilván nem volt túl szerencsés időzítés egy rendezvényhelyszín esetében. De túléltük a covidot, a Szeglet ma is működik, és reményeink szerint lassan valóban képes lesz profitot is termelni.
LV: Ebből a sok innovatív ötletből Te személy szerint mire vagy a legbüszkébb?
VK: Ugyan személy szerint nincs közöm hozzá, de arra mindenképp, hogy az alapítvány az elsők között kezdett Magyarországon fogyatékos embereket a munkaerőpiacra segíteni. Arra is büszke vagyok, hogy évtizedek óta működünk és minőségi szolgáltatásokkal támogatjuk a fogyatékos embereket és a munkaadókat. De büszkeség az is, hogy létrehoztuk a Munkáltatók Esélyegyenlőségi Fórumát, ahova azok a cégek léphetnek be, akiknek fontos ez a téma. Az évek alatt ez egy nagyon jó műhely, közösség, egy élő kapcsolatrendszer lett, ahol sokat tanulunk egymástól. 2010 óta működik ez a fórum, így azt gondoljuk, hogy valóban van rá igény. Végül, de nem utolsó sorban nagyon büszke vagyok a kollégáimra, akik hihetetlen elhivatottsággal végzik munkájukat. Nagyon jó a csapat.
LV: Kik a versenytársaitok?
VK: Más hasonló civilszervezetek és forprofit munkaerőközvetítő irodák is. Folyamatos kihívás, hogy hogyan tudunk versenyképesek maradni.
LV: Mi a versenyképességetek kulcsa?
VK: A 28 év tapasztalata, a széles kapcsolati háló és a minőség, ami személy szerint nekem vesszőparipám. Én mindig azt mondom, hogy csak minőségi szolgáltatást adjunk ki a kezünkből. Mára a magas minőség összeforrt a Salva Vita nevével.
LV: Magyarország nehéz terep. Az elmúlt 28 évben láttál fejlődést?
VK: Abszolút. Sok pozitív változás van munkahelyi és társadalmi szinten egyaránt.
Persze még bőven akad tennivaló, mert a cégekben még mindig kevés az információ és emiatt sok a félelem és a téves elképzelés is, de azért látszódik a munkánk gyümölcse.
LV: Mi a Te személyes hitvallásod?
VK: Változást bármilyen területen csak úgy lehet elérni, hogy jelen kell lenni, és találkozni kell személyesen az érintettekkel. Erre nagyon figyelünk.
Tudatosan olyan programokat és szolgáltatásokat indítunk, ahol fogyatékos és nem fogyatékos emberek találkozhatnak egymással. Mivel egy jó találkozás mély nyomot hagy az emberben, ezért szerintem a találkozások elősegítése a legjobb dolog, amit tenni lehet a befogadás érdekében.
A másik pedig, hogy mindig az érintettek saját terveiből, elképzeléseiből kell kiindulni a támogatásnak. Nem az a dolgunk, hogy mi tudjuk a tuti megoldást bárki életére, hanem az, hogy támogassuk a nálunk jelentkezőket a saját céljaik elérésében. Ez nagy odafigyelést és szakmai alázatot követel. A „semmit rólunk, nélkülünk” elv nálunk alapvetés.
LV: Szerinted a fogyatékosság egészségügyi állapot vagy társadalmi/környezeti jelenség?
VK: Erről sokat beszélgetünk mi is a munkatársaimmal és a hozzánk forduló munkáltatókkal is.
Ha például egy kerekesszékes ember nem tud felmenni a lépcsőn és nem tud bejutni a könyvtárba, akkor erről mit gondolunk? Azt, hogy szegény nem tud bejutni, mert kerekesszékes vagy azt, hogy azért nem tud bejutni, mert ott a lépcső. Ha nem lenne ott a lépcső, akkor ő is be tudna jutni és nem érezné magát fogyatékosnak. Azt tapasztaljuk, hogy a fogyatékosságot sokszor a társadalom és a környezet teremti meg. Nyilván nem szándékosan, hanem figyelmetlenségből, tudatlanságból.
LV: Minden egyes nap nehéz életekkel, élethelyzetekkel találkozol. Hogyan tudod ezt kezelni?
VK: Ez a kollégáimnak biztosan nagyobb nehézség, mert ők sokkal többet vannak terepen, többet találkoznak a fogyatékos ügyfelekkel.
Én úgy tudom kezelni, hogy a sok pozitív történetre fókuszálok, amivel nap, mint nap találkozom, mert szerencsére ebből is van bőven. Nagy áldás, hogy mi azonnal látjuk a nehézségek mellett a munkánk eredményét, gyümölcseit is, és fantasztikus találkozásokban van részünk. Emellett szupervízóba, esetfeldolgozó csoportba járok én is a kollégákkal együtt, és szerencsére egy nagyszerű coachot is találtam.
LV: A felemelő történeteket megosztjátok?
VK: Sok előadást, beszélgetést tartunk, és ott elmondjuk, ill. a mindennapi kommunikációnkba is tudatosan beépítjük ezek megosztását.
LV: 28 év után is lobog Benned a tűz. Hogyan csinálod?
VK: Mivel én itt megtaláltam a szenvedélyemet, a személyes küldetésemet, ezért annyira nem nehéz. Persze nekem is, más vezetőkhöz hasonlóan, voltak és lesznek is hullámvölgyeim, de szerencsére mindig olyan támogatás vesz körül, ami átemel ezeken.
Emellett figyelek a töltődésre is. Szeretek kirándulni, sportolni, egyedül elvonulni pár napra, vagy épp a barátaimmal találkozni, olvasok vagy színházba megyek és rendszeresen énekelek is. Ezek mind töltik a lelkemet és segítenek életben tartani a tüzet.
De talán a legfontosabb, hogy azt érzem, hogy az Alapítványunk tevékenységén áldás van. Valahogy mindig megkapjuk a szükséges támogatást (akár pénzügyi, akár más formában), ami segít átjutni a hullámvölgyeken, és új erővel tölt fel.
LV: Ha bárki támogatni szeretne Titeket, akkor, hogyan teheti meg?
VK: Sokféleképpen.
Vásárolja meg szolgáltatásainkat, vegye igénybe a Szeglet Közösségi és Élménytér helyszíneit, szolgáltatásait vagy támogasson minket adományával, 1%-a felajánlásával vagy akár legyen a stratégiai partnerünk.
Ha nem pénzzel támogatna, más módokon is tudunk kapcsolódni:
- Keresünk lakásokat kedvezményes áron, hosszú távra, ahol értelmi sérült ügyfeleink felkészülhetnek az önálló életre, vagy éppen ott élhetnek önállóan – segítséggel.
- Folyamatosan keresünk önkénteseket programjaink megvalósításához. A lehetőségek száma szinte végtelen: hátrányos helyzetű fiatalokkal kirándulni, beszélgetni, vagy valamilyen speciális tudásodat megosztani velük, videoklipet forgatni, idegennyelvre fordítani dokumentumokat, Excelt tanítani, fotózni – van közte kedvedre való? Keress minket, biztosan találunk olyan tevékenységet, aminek mindketten örülnénk.
- Keresünk olyan cégeket, amelyek lehetőséget adnának fogyatékkal élő ügyfeleink számára, hogy bizonyos (jellemzően könnyű, fizikai) munkaköröket kipróbáljanak.
LV: Én nagyon sok „Vég Katát” kívánok a civil szektornak. Köszönöm szépen, hogy tanulhatunk és veletek lehetünk ezekben a projektekben.
